Utolért a Covid. Valószínűleg a férjem hozta haza a betegséget a munkahelyéről, és innen egyenes út vezetett addig, hogy én és a szüleim is lebetegedjenek. Mindezt nem azért írom, hogy vádaskodjak, vagy bűnbakot keressek, csupán vannak olyan érdekes tények a sztoriban, amiket nem értek. Ahogy azt sem értem, hogy miután a férjem tesztje pozitív lett, engem nem teszteltek, csak közölték, hogy maradjak otthon én is 10 napig. Tudom, hogy én még fiatal vagyok, szerencsére nem jelentkeztek olyan masszívan a tünetek rajtam, és hogy máshová jobban kellenek az emberek és a tesztek. De eléggé lelkiismereti kérdés volt, hogy kiteszem-e a lábam otthonról vagy sem, és betartom-e azt a tíz napot. Hiszen a férjem volt egyedül hatósági karanténban addig a pillanatig, amíg nem telefonált az ÁNTSZ. Ez nagyjából a karantén felénél történt, majd ők rendelték el, hogy rám is vonatkozik a hatósági karantén.

Két forrása: pixabay

Bevallom őszintén, hogy amikor kiderült, hogy a férjem beteg, nem a pánik, de még csak nem is az aggodalom volt, amit éreztem, hanem a megkönnyebbülés. Végre vége, nem kell azon aggódni, mi lesz, ha megkapjuk a betegséget, hogy esetleg hordozzuk-e és csendben fertőzzük tovább az embereket. Már biztosan tudtuk, mi a helyzet. És tényleg jobb a biztos rosszat tudni, mint bizonytalanságban élni. Addig a pillanatig éreztem így, amíg kiderült, hogy édesanyám is covidos. Ő azért már a veszélyeztetettebb korosztályba tartozik. Nála először hányás és hasmenés lépett fel, így az orvos valamifajta vírusos megbetegedésre gondolt (nem koronavírusra), aztán, amikor elvesztette az ízlelést és szaglást, gyanús lett a dolog. Szerencsére ő is jól van már. Apám vagy el sem kapta, vagy pedig nagyon enyhe lefolyású volt nála. (Persze őket sem tesztelték.) A férjem a tünetek széles skáláját produkálta, szerencsére nem egyszerre, hanem minden napra jutott egy a láztól a hasmenésen át a szédülésig. Nekem a legnagyobb bajom az volt, hogy elment a szaglásom és ízlelésem, valamint nagyon gyengének éreztem magam.

Kép forrása: pixabay

Az első napokban nem produkáltam ezeket a tüneteket, ezért voltak terveim a tíz napra; kicsit takarítok, edzek (milyen jó, hogy megvettük azt a kardió gépet!), és persze a home office mellett írok, olvasok, javítom a trilógiám utolsó részének szövegét. Na, hát ennek a többsége nem teljesült! Engem is elkapott a betegség, így a legnagyobb teljesítményem az első pár napban az volt, hogy kimentem a hálószobából a nappaliba. Ez az állapot nagyjából egy hétvégét ölelt fel. De persze a legrosszabbkor jött! Minden szerdán egy-egy új fejezetet szoktam közzétenni az Auróra történetei című blogomon az olvasóimmal együtt készített interaktív történetekből. Persze nem kedden este szoktam nekiülni az írásnak, hanem jóval előbb. Már hétvégén nekiállok megírni azokat a részeket, amiket a hétfői szavazás lezárultáig meg tudok, majd még egy csomószor átolvasom, javítgatom a szöveget. Szóval állandóan bennem volt, hogy neki kellene állnom hétvégén a következő résznek, de sem testem, se lelkem nem kívánta az írást. És ilyen velem nagyon ritkán szokott történni!!! Ezen a hétvégén állandóan halogattam, hogy majd reggel korábban felkelek, vagy majd este nekiállok. Ebből persze nem lett semmi. Nyögvenyelősen, de végül csak elkészült az interaktív történet következő fejezete. Viszont olvasni, ha nem is túl sokat, de azért olvastam. Ahhoz volt erőm. A férjem szerencsére „hagyott” kibontakozni. Abból nem volt vita, hogy minek írok, bár azt párszor megjegyezte, hogy egész nap a laptop előtt ülök (hiszen a munkám is ilyen). Ő viszont karbantartóként dolgozik, nem tudja hazahozni a munkát. Szóval ilyen szempontból maximális tisztelet az övé, hiszen ő is jobban örült volna, ha munka után nem az interaktív történetemet vagy a trilógia utolsó részét bújom, hanem vele foglalkozom, filmet nézünk, beszélgetünk, vagy csak egyszerűen lazítunk. És nekünk nincsenek gyerekeink! Nem is tudom, hogy a gyerekekkel rendelkező házaspárok hogyan oldják meg a dolgaikat karantén idején!

Kép forrása: unsplash

Mindenesetre sokat segített az időbeosztás, hogy egyszerre csak egy dologra koncentráltam, és az is segített, hogy megpróbáltam megtartani a szokásos programjaimat. Ilyen volt például a nyelvórák, amikre alapból online járok, az interjúk, melyeket már előtte lebeszéltem, illetve az egyetemi órák, amikre minden félévben járok. Ezek is segítettek átlendülni a holtponton, bár nagyon kifáradtam bennük. A férjemnek a karantén ideje alatt volt a születésnapja. Sütöttem neki tortát, de nagyon elfáradtam aznap. Azért a lehetőségeinkhez mérten megünnepeltük őt. Ma van az utolsó karantén-nap, de még nem érzem magam százszázalékosnak. Voltam már rosszabbul életem során, nemrég volt egy hányós-hasmenéses vírusom, amikor egy egész hetet végigaludtam, előtte pár évvel egy hetem, ami negyven fokos lázzal telt, és úgy éreztem magam, mint egy leszedált zombi. Most viszont a gyengeség és fáradékonyság, persze az íz- és szagvesztés mellett, volt a legzavaróbb. Mintha kiszívták volna belőlem az energiát. Mire kikerülünk a karanténból, az egész ország leáll. A munkahelyen alapból home office-t rendeltek el, úgyhogy a következő napok is hasonlóképp fognak telni, mint ezek azzal a különbséggel, hogy legalább lemehetek a boltba, vagy levihetem a szemetet. Mindenesetre bízom abban, hogy innentől kezdve már csak jobb lehet, hogy hamarosan kinyit az ország, és ha nem is tudunk visszatérni teljesen a régi kerékvágásba, azért a normalitáshoz közeli állapotba kerülünk. Egy biztos, én már kevésbé fogok félni, hiszen majdnem az összes családtagom átesett a betegségen. Már csak egy kis energia kellene, amivel újra belevethetem magam a munkába és az írásba.

Kép forrása: unsplash