Ehhez a sztorihoz vissza kell lapoznom jó pár oldalt életem könyvében, de még ma is tisztán emlékszem a történtekre, legalábbis egy bizonyos napra mindenképp, ugyanis az örökre nyomot hagyott bennem. Ekkor 14 éves voltam, elkezdtem a gimnáziumot, és az osztálytársaim között ráakadtam egy lányra, aki hasonló érdeklődéssel bírt, mint én: mindketten odáig voltunk a Gyűrűk Uráért. Én elsősorban a könyvért rajongtam, de a filmet is vagy ezerszer láttam. Abban az évben jött ki talán a második rész. A szabadidőmben beleástam magam Tolkien világába, szinte benne éltem.

Kép forrása: Unsplash

A barátnőmmel viszont egyre telhetetlenebbek lettünk. Még többet és még többet szerettünk volna ebből a világból, és nem voltunk hajlandók beletörődni abba, hogy Frodó és barátai története ott ért véget, ahol. Ezért úgy döntöttünk, hogy írunk neki folytatást. Ha visszagondolok, megmosolyogtat ez a gyermeki naivitás és egyszerűség, ahogy az egészet kezeltük. Ezért, kedves olvasó, kérlek, nézd el nekem ezt a hozzáállást! Mai fejjel persze úgy gondolnám, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy „belerondítsak” más ember történetébe, főleg egy ilyen műbe! De akkor olyan természetesnek tűnt az egész, mintha csupán lélegeznünk kellett volna.  

Végül magához ragadott egy addig ismeretlen bűvölet: írni kezdtem. Egyik oldal jött a másik után, egyik fejezetet követte a másik, mire befejeztem a könyvet. Szerettem volna, ha a barátnőm is becsatlakozik, ahogy eredetileg terveztük, de valahogy ez elmaradt. Nekem viszont volt egy vastag füzetem tele a kézírásommal, és a Gyűrűk Ura folytatásával. Akkoriban már rendelkeztem számítógéppel, de valahogy jobban szerettem kézzel írni. Lehet, hogy ez az iskola hatása volt. Végül begépeltem a történetemet, és nem hagytam az asztalfiókban porosodni.

Én írás közben 14-15 éves koromban

Mit csinál ilyenkor egy 14 éves lány? Hát odaadja az anyukájának az írását, hogy olvassa el. Az anyukának pedig rendszerint tetszeni szokott a gyermeke alkotása. Így volt ez nálam is. De nem álltunk meg néhány dicsérő szónál, az én anyukámat nem ilyen fából faragták. Ő oroszlánként harcolt az álmaimért. Felhívta azokat a kiadókat, ahol az eredeti történetet, illetve annak előzményit is megjelentették. Volt, ahonnan elhajtották őt, máshol viszont fogadták az írásomat. Ezután következett a hosszadalmas várakozás időszaka.

A Gyűrűk Urától a Névtelenekig

Tisztán emlékszem arra a napra. Hazaértem az iskolából, talán még le sem vettem a táskámat a hátamról, odamentem anyuhoz, aki épp a 10. emeleti panellakásunk aprócska konyhájában főzött ebédet, és közölte velem, hogy a kiadó érdeklődik az írásom iránt, meg szeretnének ismerni engem. Nem sokszor sírtam el magam örömömben. Két alkalomra emlékszem, az egyik ez a nap volt, a másik, amikor megkérték a kezem.   

Bementünk hát a kiadóba, ahol megismertem annak igazgatónőjét. Elmondta, hogy elküldte szakértőkhöz elolvasni az írásomat, de érthető okok miatt nem jelentethető meg. Egy kicsit letört akkor a dolog, de nagy hatással volt rám az igazgatónő kedvessége és biztatása. Tőle kaptam azt a tanácsot, ha valóban írással akarok foglalkozni, akkor olvassak sokat és menjek magyar szakra. Hat évvel később ez meg is történt. Nélküle nem lennék ott, ahol ma vagyok (most csinálom a PhD-t).

Kép forrása: Unsplash

Hogy tényleg elküldte-e a szakértőknek a művem, hogy tényleg úgy gondolta, hogy ha nem sértenénk vele szerzői jogokat, akkor megjelentetné, vagy csak nem akarta letörni egy fiatal lány lelkesedését, az maradjon az ő titka. Mindenesetre nálam itt kezdődött az írás mint szenvedély, hobbi, függőség, szerelem... Azóta persze sokat fejlődtem, ha úgy vesszük, az első megjelent regényem, a 13. napon óta is sokat csiszolódtam, fejlődtem, értem íróként. Ma pedig úgy gondolom, okkal lehetek büszke a Névtelenekre, a legújabb könyvemre. Bár kalandos volt az eddigi utam a könyveimmel, de ilyen sok év távlatából is megmaradt az álmom/célom; írni, írni mindhalálig!