Úgy, hogy megint író lettem, bele-belefutok olyan kérdésekbe, hogy mi ösztönöz engem, miért írok egyáltalán. Persze erre vannak olyanok, akik könnyű és egyértelmű választ tudnak adni. Mondják, hogy az írás kapcsán kicsit kiszakadnak a valóságból, vagy akár önsegítő jelleggel ragadnak tollat, esetleg szakértői egy-egy témának, és a tudásukat osztanák meg másokkal úgy, hogy könyv formájában közvetítik a gondolataikat. Millió ok létezik, talán pontosan annyi, ahány író élt és él a Földön.

Ha engem kérdeznek, talán azt mondhatom, hogy legfőképpen muszájból. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy áll a hátam mögött egy hajcsár, aki addig fel nem enged állni az íróasztal mögül, amíg be nem fejezek egy-egy fejezetet... Sőt! Nincs is íróasztalom! :) Valahogy mindig kényelmesebbnek éreztem a laptopomat az ölembe véve, a kanapén vagy ágyamon ücsörögve írni, mint asztalhoz telepedni. Ilyen az én belső világom.

Kép forrása: Pixabay

Az írással mindig is viharos volt a kapcsolatom, amióta csak megírtam életem első művét. Olyan volt nekem, mint egy szerető, akitől a mennyekben érezheti magát az ember, más világokat fedezhet fel a képzelet segítségével, istent játszhat, teremtőt, elbújhat, szerelembe eshet, meghalhat, újjászülethet... de aztán mindig eljön a másnap reggel, és kijózanodva rájövök arra, hogy csak ideig-óráig tart a mámor, utána visszazuhanok a valóságba. És talán itt jön szóba a függőség.

Függőségnek mondanak minden olyan tevékenységet, amelyet túlzásba lehet vinni. Ez a túlzásba vitel pedig mindenképpen káros... az egészségre, a kapcsolatokra, a lélekre. Nálam az alkotás valahogy úgy jön, hogy egyszer csak egy érzéstől, egy illattól, egy filmtől, egy beszélgetéstől, vagy csak egyszerűen a metróban látott egyik reklámtól megelevenedik a kép a fejemben, és forogni kezd a film. Ettől a perctől kezdve megpecsételődik a sorsom. Állandóan az adott sztori körül kezdenek el cikázni a gondolataim.

Kép forrása: Unsplash

Ezt először egy édes, a szerelemhez hasonlatos érzésként tudom leírni. Utána jön a szenvedés, hogy vajon elkezdjem-e egyáltalán papírra vetni a „filmem” történéseit, megéri-e az áldozat... az áldozat, melynek során létrehozom elmém gyermekét. Hiszen már tudom, hogy milyen lemondásokkal jár... Ha pedig úgy határozok, akkor már nincs visszaút. Onnantól kezdve nincs se éjjelem, se nappalom, mivel a „filmem” forog magától.

Dolgozó ember lévén nem egyszerű, de nem is lehetetlen megoldani, hogy a fejezetek egymás után formálódjanak. Általában akkor szokott jól fejen kólintani az ihlet, amikor a legkevésbé alkalmas. Utóbbi esetben a doktori képzés legnagyobb vizsgája előtt. Június végén vizsgáztam, és június elején történt, hogy nem bírtam már magamban tartani a történetet, egyszerűen kijött belőlem, a felszínre tört, mint vulkánok esetén a forró láva. Ha pedig már elkezdem, és tényleg elég erős a történet ahhoz, hogy világra jöjjön, akkor a szerelem kitart egészen a mű végéig.

Írás közben sokszor nem eszem, alig alszom, kattogok, lesem az órát, hogy mikor maradhatok egyedül és juthatok hozzá végre a szeremhez, amely végtelen izgalmat, katarzist, majd megnyugvást hoz. Ez a nyugalom pedig nem tarthat sokáig, hiszen pár órával később már a következő fejezet történései forognak a fejemben.

Általában ösztönszerűen írok, mindig azt, ami ott és akkor kikívánkozik belőlem. Nem is olvasom újra a fejezeteket, csak a legvégén. Ilyenkor én is bezárkózom, minden szabadidőmet az írásba fektetem. Hajnalban kelek, vagy még éjjel is írok, 4-5 órát alszom naponta. Hogy ez káros vagy sem, mindenki döntse el maga. Én bevállalom. Hogy miért? Mert nincs felemelőbb érzés, mint a kezemben tartani egy újszülöttet, egy regényt, a saját élő művemet.

Kép forrása: Pixabay

De még ezután kezdődik csak az igazi munka! Előveszem, javítom, csinosítgatom, ezerszer átolvasom, átírom, átfogalmazom. Ekkorra már nincs lila köd, szerelem, és fejben forgó film. Ekkorra már a puszta valóság van; egy könyv, egy történet, egy egész saját univerzum.

Ettől a ponttól kezdve pedig kezdetét veszi egy kalandos, néha vesződséges, néha sírós, néha örömteli utazás, melynek végén egyetlen cél lebeg: a kéziratból könyv lesz. Ezt az izgalmas utat viszont egy másik bejegyzésben tárgyalom.