Az ember elgondolkozik egy s máson, amikor az egyik hideg, mámoros, téli éjszakán rájön arra, hogy a bakancsa, ami éppen a lábán van, idősebb, mint néhány ember a koncerten. Több mint másfél évtized telt el, amióta megvettem azt a bakancsot, és bizony nem eseménytelenül. De kezdjük a legelején!

Én és a bakancsom

Épp érettségi előtt álltam, amikor megtörtént. Nem voltam tipikus tinédzser, nem lógtam a suliból, nem buliztam végig a hétvégéket, nem volt kifejezetten baráti társaságom, akikkel összejártunk volna mindenféle csínyt elkövetni. Én elvoltam a kis világomban. Írtam. Aztán egy bizonyos napon mindez megváltozott.

Tiniként írás közben

Nem tudom, hogy jött az „isteni sugallat”, de egyszer csak úgy gondoltam, hogy punk leszek. Nem volt rám senki és semmi hatással ebben a „döntésben”, hiszen a suliba főleg rockerek jártak, punkokat nem is igazán ismertem. Alattam egy évvel járt egy punk srác, akivel aztán később jóban is lettünk, de azt sem mondhatom, hogy az ő hatása lett volna. Egyszerűen csak elkezdtek tetszeni a bőrkabátok, a szegecsek, a taraj, a piercingek és tetkók, a szókimondó szövegek, hangos zene, egyszóval minden, ami ennek az életformának a velejárója. Az életem 180 fokos fordulatot vett; elkezdtem punk zenét hallgatni, mindenféle színben pompázó ruhát hordani, atomszőkére szívattam a hajam, és bizony nálam is eljött (bár kicsit későn) a lázadás korszaka. Kifejezetten a világ és minden ellen lázadtam, kerestem önmagam, a társaságomat, a hangomat, az embereket, akikkel jól érezhetem magam. És egy kellemesen meleg este bizony meg is találtam azt.

Mivel nem volt még társaságom, ezért az egyik barátnőmet fűztem meg, hogy járjunk le az egyik szórakozóhelyre koncertet hallgatni. Talán ő volt a legnyitottabb ilyesmire az ismerőseim közül. A hely amúgy Óbudán volt, és akkoriban sok punkbuli színhelyéül szolgált. Az egyik nyár végi, talán szeptemberi este is adtak egy koncertet, amire el akartam volna menni, de a barátnőm nem ért rá. Egyedül nem akartam menni, ezért már-már úgy volt, hogy otthon maradok, de egy másik barátnőm elhívott, hogy aludjak nála, meg amúgy is bulizni mennek az ő társaságával... Hát belementem.

Úgy volt, hogy nála alszok aznap este. A Népligetnél találkoztam a barátnőivel, és hát hova is mentünk volna, mintsem diszkóba? Ennek nem örültem, és persze ők sem örültek nekem. Az egyik végignézett rajtam, majd közölte velem, hogy így nem fognak beengedni a szórakozóhelyre.

17-18 évesen kicsit megváltozva...

Ekkor jöttem rá, hogy valójában nem is akarok odamenni. Az éppen zajló koncerten akartam lenni távol tőlük! Ezért fogtam magam, felszálltam az 1-es villamosra, és meg sem álltam Óbudáig. Egyedül voltam, de nem érdekelt. Szórakozni akartam, szabadnak lenni egy estére, ezért megbeszéltük a barátnőmmel, hogy valóban nála alszom, és útközben találkozunk valahol, miután mind kibuliztuk magunkat ki itt, ki ott. Mondhatom, nem bántam meg a döntést.

Amint leszálltam a buszról, a szemközti oldalon ott találtam azt a srácot, akit az iskolából ismertem, éppen egy lánnyal boroztak a meleg betonon. A lány megszólított, a srác közölte vele, hogy ismer engem, mire nem telt bele sok időbe, és ott boroztam velük. Hamarosan mind bementünk a koncertre, a többi pedig már történelem. A lány a legjobb barátnőm lett, ő bemutatott a barátainak, együtt ittunk, együtt buliztunk. Már kicsit összefolynak az átmulatott esték emlékei, de ugyanazon a helyen, egy szeptember végi éjszakán táncoltam először egy „titokzatos idegennel”, aki tíz évvel később a férjem lett. De ez már egy másik történet...

Tánc a "titokzatos idegennel"

Ezután nem múlt el hétvége koncert nélkül. És hogy mi volt nekem a punk? Maga a nyers, szókimondó, valódi szabadság. Itt nem nézte senki, hogy a másiknak milyen dús a pénztárcája, milyen a bőrszíne, milyen a családi háttere, milyen kapcsolatai vannak. Egyenlőek voltunk. Egyetlen dolog érdekelt minket, hogy összejöjjünk, koncerten legyünk, poharazgassunk, élményeket gyűjtsünk, éljük egy kicsit...

Punkok a szabadban: én, a férjem és az öccse (balról jobbra)

Miközben ezt a bejegyzést írom, és üvölt a NOFX egyik albuma a fülemben, bizony megrohannak az érzések. Hogy a bakancsom már elmúlt 16 éves, valóban sok emlék, sok koncert, sok fesztivál, sok arc fut át az agyamon, ha visszagondolok. Az akkori haverokból azóta felnőtt emberek lettek. Ismerek olyanokat, akik külföldre mentek folytatni a „punkoskodást”, mások külföldön dolgoznak, építgetik a jövőjüket, életüket. Megint mások itthon boldogulnak, céget alapítottak, dolgoznak, gyereket nevelnek, élik az életüket. De egy biztos. Azért időről időre „összefújja a szemetet a szél”, és minden olyan, mintha nem telt volna el egyetlen nap sem azóta, hogy leszálltam volna arról a buszról, és megkezdődtek volna lázadásom évtizedei.